Times Topics

Az első világháború előestéjén kétmillió örmény élt a hanyatló Oszmán Birodalomban. Az 1922-es évekre már kevesebb mint 400 ezren voltak. A többieket, mintegy 1,5 milliót megölték abban, amit a történészek népirtásnak tekintenek.

Ahogy David Fromkin fogalmazott az I. világháborúról és az azt követő időszakról szóló, széles körben dicsért történetében, az A Peace to End All Peace: A nemi erőszak és a verés mindennapos volt. Akiket nem öltek meg azonnal, azokat hegyeken és sivatagokon keresztül hajtották élelem, ital és menedék nélkül. Az örmények százezrei végül elpusztultak vagy meghaltak .

A népirtás szó kitalálóját, Raphael Lemkint, a lengyel-zsidó származású ügyvédet az örmények elleni mészárlásokról szóló beszámolók késztették arra, hogy megvizsgálja egy egész nép kiirtására tett kísérletet. A szót azonban csak 1943-ban alkotta meg, a náci Németországra és a zsidókra alkalmazva egy évvel később megjelent könyvében, a Tengelyuralom a megszállt Európában címűben.

A törökök számára azonban az 1915-ben történtek legfeljebb csak egy újabb kusza darabkája voltak egy nagyon kusza háborúnak, amely egy egykor hatalmas birodalom végét jelentette. Elutasítják a történészek következtetéseit és a népirtás kifejezést, mondván, hogy a halálesetekben nem volt szándékosság, nem volt szisztematikus kísérlet egy nép elpusztítására. Törökországban ma is törökellenes bűncselekménynek számít, ha egyáltalán szóba hozzák, mi történt az örményekkel.

Az Egyesült Államokban a Los Angeles-i központú, befolyásos örmény közösség évek óta sürgette a Kongresszust, hogy ítélje el az örmény népirtást. Törökország, amely egy hasonló akció miatt megszakította katonai kapcsolatait Franciaországgal, dühös fenyegetésekkel reagált. Egy erre vonatkozó törvényjavaslatot 2007 őszén majdnem elfogadtak, a társszponzorok többségét megszerezve és egy bizottsági szavazáson is átment. A Bush-kormányzat azonban, megjegyezve, hogy Törökország kritikus szövetséges, az Irakba irányuló katonai légi szállítmányok több mint 70 százaléka az ottani Incirlik légibázison keresztül halad át, a törvényjavaslat visszavonását sürgette, ami meg is történt.

A népirtás gyökerei az Oszmán Birodalom összeomlásában keresendők.

A birodalom uralkodója egyben kalifa, vagyis az iszlám közösség vezetője is volt. A kisebbségi vallási közösségek, mint például a keresztény örmények, fenntarthatták vallási, társadalmi és jogi struktúráikat, de gyakran extra adókkal vagy más intézkedésekkel sújtották őket.

A nagyrészt Kelet-Anatóliában koncentrálódó örmények, akik közül sokan kereskedők és iparosok voltak, a történészek szerint az örmények sok tekintetben kifejezetten jobb helyzetben tűntek, mint török szomszédaik, nagyrészt kisparasztok vagy rosszul fizetett kormányzati funkcionáriusok és katonák.

A 20. század fordulóján az egykor messzire nyúló oszmán birodalom a szélein morzsolódott, északon a keresztény alattvalók lázadásai miatt hatalmas területeket veszítettek el az 1912-13-as balkáni háborúkban, és Damaszkuszban és másutt az arab nacionalista értelmiségiek kávéházi morgolódás tárgyává váltak.

Az ambiciózus, elégedetlen ifjabb katonatisztekből álló ifjú török mozgalom 1908-ban ragadta magához a hatalmat, eltökélten a birodalom modernizálására, megerősítésére és turkosítására. Vezetőjük egy olyan triumvirátus lett, amelyet néha a Három Pásztor néven emlegetnek.

1914 márciusában az ifjú törökök Németország oldalán léptek be az első világháborúba. Kelet felé támadtak, abban a reményben, hogy elfoglalják Baku városát a Kaukázusban lévő orosz erők elleni katasztrofális hadjáratban. A szarikemisi csatában súlyos vereséget szenvedtek.

A térségben élő örményeket azzal vádolták, hogy az oroszok mellé álltak, és az ifjú törökök kampányba kezdtek, hogy az örményeket egyfajta ötödik oszlopnak, az államot fenyegető veszélynek állítsák be. Valóban voltak örmény nacionalisták, akik gerillaként tevékenykedtek és együttműködtek az oroszokkal. Rövid időre elfoglalták Van városát 1915 tavaszán.

Az örmények az örmény népirtás kezdeteként 1915. április 24-ét jelölik meg, amikor több száz örmény értelmiségit összetereltek, letartóztattak és később kivégeztek, és általában azt mondják, hogy ez a népirtás 1917-ig tartott. Azonban 1894-ben, 1895-ben, 1896-ban és 1909-ben is voltak örmények elleni mészárlások, majd 1920 és 1923 között ismétlődtek.

A Minnesotai Egyetem Holokauszt és Népirtás Tanulmányok Központja összeállította a tartományok és körzetek szerinti adatokat, amelyek szerint 1914-ben 2 133 190 örmény élt a birodalomban, 1922-ben pedig már csak mintegy 387 800 örmény.

A The New York Times a mészárlások korai sorozatának idején azt írta, hogy már létezett a kis-ázsiai keresztények ellen irányuló kiirtási politika.

A magukat az Egység és Haladás Bizottságának nevező fiatal törökök egy sor intézkedést indítottak az örmények ellen, köztük egy olyan törvényt, amely felhatalmazta a hadsereget és a kormányt, hogy deportáljanak mindenkit, akit biztonsági fenyegetésnek véltek.

Egy későbbi törvény lehetővé tette az elhagyott örmény ingatlanok elkobzását. Az örményeket arra kötelezték, hogy a hatóságoknál adják le a tulajdonukban lévő fegyvereket. A hadseregben szolgálókat lefegyverezték és munkaszolgálatos zászlóaljakba szállították, ahol vagy megölték őket, vagy halálra dolgoztatták.

Kivégzésekre került sor tömegsírokban, valamint férfiak, nők és gyermekek halálmenetére a szíriai sivatagon keresztül a koncentrációs táborokba, ahol sokan haltak meg útközben a kimerültség, a kitettség és az éhezés miatt.

Mindezt nyugati diplomaták, misszionáriusok és mások elég jól dokumentálták abban az időben, ami nyugaton széles körű háborús felháborodást váltott ki a törökökkel szemben. Bár szövetségese, Németország akkoriban hallgatott, a későbbi években olyan dokumentumok kerültek elő, amelyekben magas rangú német diplomaták és katonatisztek fejezték ki borzalmukat a történtek miatt.

Egyes történészek azonban, bár elismerik a széles körű halálesetet, azt mondják, hogy ami történt, technikailag nem felel meg a népirtás definíciójának, főként azért, mert szerintük nincs bizonyíték arra, hogy előre jól megtervezték volna.

A New York Times terjedelmesen foglalkozott a kérdéssel 145 cikket írt csak 1915-ben az egyik számítás szerint, olyan címekkel, mint Appeal to Turkey to Stop Massacres. A Times az örmények elleni akciókat szisztematikusnak, engedélyezettnek és a kormány által szervezettnek minősítette.

Az amerikai nagykövet, Henry Morganthau Sr. is szókimondó volt. Emlékirataiban a nagykövet azt írta:

Amikor a török hatóságok parancsot adtak ezekre a deportálásokra, pusztán halálos ítéletet adtak egy egész fajnak; ezt jól megértették, és a velem folytatott beszélgetéseik során nem tettek különösebb kísérletet arra, hogy elrejtsék ezt a tényt.

Az Oszmán Birodalom 1918-as kapitulációját követően a három pászka Németországba menekült, ahol védelmet kaptak. Az örmény alvilág azonban Nemezis-művelet néven csoportot alakított, hogy levadássza őket. 1921. március 15-én az egyik pásztort Berlin egyik utcáján fényes nappal, szemtanúk szeme láttára lőtték agyon. A lövöldöző a tömeggyilkosság okozta átmeneti elmezavarra hivatkozott, és az esküdtszék alig több mint egy óra alatt felmentette. Ezen a tárgyaláson a védelem bizonyítékai voltak azok, amelyek felkeltették Lemkin úr, a népirtás megalkotójának érdeklődését.