Tokió-Jokohama nagyvárosi terület szolgáltatásai
Edo fejlett, bár nem megfelelő vízvezetékrendszerrel rendelkezett. Három fő vízvezeték hozta a vizet a várostól nyugatra fekvő hegyvidékről. Sok háznak és házcsoportnak volt kútja, amely különösen az alacsony síkságokon sósvízűvé válhatott. (A Szumidától keletre feküdt néhány kerület a tengerszint alatt. A süllyedés, a felszín alatti víz vételezése miatt, még mélyebbre süllyesztette őket). Így az édesvízellátás virágzó üzlet volt.
A város vízellátásának nagy része ma már a Tama és egyre inkább a Tone folyókból származik. Tokió még messzebbre szeretne menni, és a most a Japán-tengerbe ömlő vizet a hegyeken át alagúton keresztül a Tone folyóba vezetni. Ezt egyedül nem tudja megtenni, és a főleg érintett vidéki prefektúrában ellenállás tapasztalható. Yokohama és Kawasaki a vizet a Sagami folyóból nyerik, amely a Fuji hegy lábánál ered, és Yokohamától délnyugatra, rövid távolságra ömlik az óceánba.
A csatornázás Edóban nem létezett. A hulladék elszállításának általános eszköze a szennyvízszekér volt, amelyet néha “mézes vödör” szekérnek is neveztek. Az eladói piac, ahol a kocsis fizetett a szennyvízért, fokozatosan vevői piaccá változott, ahogy a város növekedett, és a mezők, ahová a kocsik utaztak, egyre távolabb kerültek. Az első világháborút követő években Shinjukut “Tokió végbélnyílásaként” emlegették. A mezőkre vezető fő útvonal rajta keresztül vezetett, és minden délután és este a kocsik a főutcán torlódtak fel. Tokió még a második világháború utáni években is rendkívül bűzös város volt. A cél az összes beépített területet befogadó csatornázás. Valószínűleg soha nem jutnak el a távoli hegyvidéki és szigeti régiókba.
Naponta több tízezer tonna szemetet kell ártalmatlanítani. A tömeg gyorsabban nő, mint a népesség, mert a jólét kevésbé gondos és hatékony fogyasztási szokásokkal jár, mint a múltban. Az 1964-es olimpiai játékok utáni években a város a polgárháború küszöbén állt amiatt, hogy mit kezdjen a hatalmas felhalmozódással. A szegényebb keleti városrészeket felszólították, hogy szabaduljanak meg tőle, a gazdag nyugati városrészek pedig a legtöbbet termelték. A prefektusi kormány egyetértett azzal, hogy az ártalmatlanítási szabályok igazságtalanok voltak. Ma már városszerte vannak szeméttelepek, amelyek elégetik, amit lehet. A maradék az öbölben lévő töltésekbe kerül, amelyek a város legjelentősebb fejlesztési terveinek középpontjában állnak. Bár szép parkok találhatók rajtuk, a legtöbbjük szemet gyönyörködtető marad. Az egyik ilyen töltésről, amelyet nagy, bár valószínűleg nem szándékolt iróniával “Álom-szigetnek” (Yume no shima) neveztek el, 1965-ben hatalmas légypestis indult el, amely a város keleti részén elterjedt. A területet azóta jobban ellenőrzik, de továbbra is egy nem túl álomszerű hely.
A villanyt és a gázt magáncégek biztosítják. Az áramszolgáltatónak egészen a Japán-tenger partjáig vannak erőművei, köztük atomerőművek is. A gáz nagy részét egy, az öböl mentén fekvő yokohamai üzemben termelik ki, amelyet széles körben a fejlett technológia csodájának tartanak.