US EPA

A nukleáris fegyverek föld feletti felrobbantása radioaktív anyagokat küld akár 50 mérföld magasra a légkörbe. A nagy részecskék a robbanás helyszínének közelében a földre hullanak, de a könnyebb részecskék és gázok a felső légkörbe jutnak. A légkörbe felszálló és a Földre visszahulló részecskéket nevezzük kihullásnak. A hullópor évekig keringhet a Föld körül, amíg fokozatosan le nem esik a Földre, vagy csapadék által vissza nem kerül a felszínre. A kihullás útja a szél és az időjárás alakulásától függ.

• A nukleáris fegyverek teszteléséből származó radioaktív kihullásról
• Hol lehet többet megtudni

A nukleáris fegyverek teszteléséből származó radioaktív kihullásról

A kihullás általában több száz különböző radionuklidot tartalmaz. Néhányuk hosszú ideig marad a környezetben, mivel hosszú felezési idejük van, mint például a cézium-137, amelynek felezési ideje 30,17 év. Némelyiknek nagyon rövid a felezési ideje, és néhány perc vagy néhány nap alatt elbomlik, mint például a jód-131, amelynek felezési ideje 8 nap. Az 1950-es és 1960-as években végzett fegyverkísérletekből származó radioaktivitás ma már csak nagyon kis mértékben mutatható ki a környezetben.

Az Egyesült Államok 1945. július 16-án Új-Mexikó délkeleti részén végezte el az első föld feletti atomfegyver-kísérletet. 1945 és 1963 között több száz föld feletti robbantásra került sor világszerte. Idővel e robbantások száma és mérete (vagy hozama) megnőtt, különösen az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején. Miután az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Nagy-Britannia aláírta az 1963-as korlátozott kísérleti tilalmi szerződést, a legtöbb föld feletti robbantás megszűnt. Más országok néhány föld feletti fegyvertesztje 1980-ig folytatódott. A föld feletti atomfegyver-kísérletek befejezése óta a megfigyelőhelyeken naponta mért sugárzási értékek csökkentek. A levegőminták elemzése sok éven át messze a hatósági határértékek alatti kockázati szintet mutatott ki. Valójában az eredmények ma már általában a műszerekkel kimutatható szintek alatt vannak.

Az EPA az Egyesült Államok egész területén fenntart egy sugárzásmérő rendszert. Ezeket a monitorokat eredetileg a nukleáris fegyverek felrobbantása után felszabaduló radionuklidok kimutatására tervezték. Most az EPA ezt a RadNet nevű rendszert használja arra, hogy az Egyesült Államok számos pontján megvizsgálja a háttérsugárzás szintjét. A háttérsugárzás állandóan jelen van körülöttünk, többnyire természetes forrásokból, például a természetben előforduló radonból és uránból. A RadNet történetével kapcsolatos további információkért látogasson el a Learn About RadNet weboldalra.

Az EPA megfigyelőrendszerei által észlelhető kihulló radionuklidok közül néhány:

• Amerícium-241
• Cézium-137
• Jód-131
• Sztrontérium-90

Noha a környezetben még mindig nagyon kevés kihulló radioaktív anyag van, fontos megjegyezni, hogy a kihulló radioaktív anyag nagyon veszélyes lehet. Ez a rész arról szól, hogy milyen különböző módon lehetünk kitéve a sugárzásnak, ha nukleáris detonáció történik.

Amikor nukleáris detonáció történik, az emberek, növények és állatok többféleképpen is ki lehetnek téve a radioaktív csapadéknak. A haszonállatok megehetik a szennyezett növényeket vagy ihatnak szennyezett vizet. Azok az emberek, akik ezt követően megeszik ezt a jószágot, akkor is belső sugárfertőzést tapasztalnak, amikor radioaktív anyag kerül a testünkbe, annak ellenére, hogy nem fogyasztanak közvetlenül szennyezett növényeket vagy vizet.

A belélegzett vagy lenyelt radioaktív anyagokat nem blokkolja külső pajzs. Ezek a radionuklidok kölcsönhatásba lépnek a belső sejtekkel és szövetekkel, ami növeli a káros egészségügyi hatások kockázatát. A lenyelt radionuklidok megváltoztathatják a sejtek szerkezetét, ami az egyik módja annak, hogy az emberekben rákos megbetegedés alakuljon ki. A radioaktív sugárzásból származó egészségügyi kockázatokat számos tanulmányban leírták. Ilyen például a Szövetségi Sugárzási Tanács 1962-es jelentése: Health Implications of Fallout from Nuclear Weapons Testing through 1961. Ez az egyik oka annak, hogy a sugárvédelmi szakemberek keményen dolgoznak azért, hogy megvédjék az embereket a szükségtelen sugárterheléstől.

A környezetünkben leülepedő radioaktív por a lehetséges külső sugárterhelés egyik példája. Az alfa- és béta-részecskéket kibocsátó radionuklidok kisebb külső expozíciós veszélyt jelentenek, mivel nem terjednek túl messzire a légkörben, és nem hatolnak olyan mélyre, mint az energikusabb sugárzás. Az árnyékolás, a sugárvédelem három alapelvének egyike, megakadályozza a külső sugárterhelés egy részét, mivel az alfa-részecskéket a testünk felszínén lévő elhalt hámsejtek blokkolják. A gammasugarak azonban sokkal messzebbre jutnak a légkörben, és nagyobb energiájú sugarak, amelyeket csak erős árnyékolással, például betonfallal vagy ólomköténnyel lehet blokkolni. Ezek a sugarak nagyobb külső expozíciós kockázatot jelentenek.