Why Democrats Are not the Party of Slavery and Republicans Are not the Party of Lincoln

The man I inherited it from was not the real Dread Pirate Roberts either — his name was Cumberbun. The real Roberts had been retired 15 years and was living like a king in Patagonia. Then he explained the name was the important for inspiring the necessary fear. You see, no one would surrender to the Dread Pirate Westley. Így hát kihajóztunk a partra, teljesen új legénységet vettünk fel, ő pedig egy ideig első tisztként maradt a fedélzeten, és mindvégig Robertsnek szólított. Amint a legénység elhitte, elhagyta a hajót, és azóta is Roberts vagyok. – Westley a The Princess Bride című filmben

A ház többségi vezetője, Kevin McCarthy azt javasolta, hogy a Demokrata Párt változtassa meg a nevét, mert az a rabszolgasággal kapcsolatos. Ugyanezen a napon a Washington Times véleményrovatának főcímlapja a következő volt: Liberális média és demokraták szítják a polgárjogi tudatlanság lángját: A rabszolgaság, a Jim Crow, a Ku Klux Klan és a szegregáció pártjának rövid a memóriája. A történelemtanulás, úgy tűnik, visszatérőben van.”

Ez egy retorikai húzás, amely a Trump-korszakban vált általánossá: az az érv, hogy az afroamerikaiaknak a rabszolgaságot eltörlő Republikánus Pártnak kellene hűséget fogadniuk, nem pedig a rabszolgaságot támogató Demokrata Pártnak. Ez egy nagyon rossz érv. Alapvetően figyelmen kívül hagyja azt, ahogyan a politikai pártok és a történelem valójában működik.

Történelmileg a “republikánus” és a “demokrata” kifejezések nem képviselnek alapvető ideológiákat vagy politikai elveket. Ezek márkanevek, mint a “Jell-O” vagy a “Dread Pirate Roberts”. Az évek során különböző szervezetek használták őket, különböző célokkal, elvekkel és jellemzőkkel. A mai republikánusoknak és demokratáknak nagyon kevés közös vonásuk van az 1860-as vagy akár az 1936-os demokratákkal és republikánusokkal. Semmi értelme, hogy bárki bármelyik modern pártnak tulajdonítson, vagy hibáztasson bármit, ami a polgárháborúban történt.

Azért, hogy ezt megértsük, meg kell értenünk, hogy az amerikai történelemben legalább hat különálló pártrendszer volt, vagy olyan időszakok, amikor két érdekcsoport és aggodalom két viszonylag stabil politikai párttá olvadt össze. A tudósok eltérnek abban, hogy pontosan mikor kezdődtek és mikor értek véget ezek a rendszerek, de abban nagyjából egyetértés van, hogy a hat pártrendszer a következő:

• 1789-1820: A föderalista korszak: Amerika alapítói általánosan ellenezték a politikai pártokat vagy “frakciókat”, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy megalakítsák őket, amint az első elnököt beiktatták. Washington első hivatali ideje alatt két frakció alakult ki a kabinet két leghíresebb tagja körül. Az Alexander Hamiltont támogatók “föderalistáknak”, a Thomas Jeffersont támogatók pedig “republikánusoknak” nevezték magukat. Mindkét frakcióban felfedezhetjük a modern demokraták és republikánusok néhány vonását. A modern republikánusokhoz hasonlóan a föderalisták is az üzleti érdekeket, a hadsereg bővítését és a globális gazdaságot támogatták, de a magas adókat, a közmunkaprojekteket és az erős szövetségi kormányt is. Jefferson és a republikánusok bizonyos tekintetben hasonlítanak a mai demokratákra: a korlátlan bevándorlást, a világi kormányzatot és a katonai kiadások csökkentését részesítették előnyben; de az államok erős jogait és a korlátozott kormányzati kiadásokat is támogatták – és megvetették az adózás gondolatát is.
• 1828-1856: Whigek és demokrata-republikánusok: Washington és Adams után a föderalisták soha többé nem nyertek elnökválasztást, és idővel az országban szinte mindenki republikánus lett. James Monroe ellenfél nélkül indult második elnöki ciklusáért, és a sajtó a “jó érzések korszakát” hirdette meg. De ez nem tartott sokáig. Miután mindenki republikánus lett, a republikánusok két pártra szakadtak: a demokrata-republikánusok hűek maradtak a kis kormányzás és az állami szuverenitás Jefferson-i elveihez. A nemzeti-republikánusok amellett érveltek, hogy a kormánynak pénzt kell költenie az infrastruktúra kiépítésére: bankok, utak, hidak stb. építésére. Úgy látták, hogy ezek a dolgok szükségesek a nemzet jólétéhez. A demokrata-republikánusok egyszerűen demokraták lettek. A Nemzeti Republikánusok felvették a “Whigs” becenevet – amely eredetileg a brit monarchiaellenes párt neve volt -, hogy Andrew Jacksont leendő királynak állítsák be.
• 1860-1896: A rabszolgaság és a polgárháború: Egy generáción át mind a demokraták, mind a whigek nemzeti pártok voltak. Mindkét pártban voltak rabszolgaságpárti déliek és rabszolgaságellenes északiak. A pártok fő törésvonala az infrastrukturális kiadások, nem pedig a rabszolgaság volt. Ez azonban tarthatatlanná vált, amikor a rabszolgaság kérdése az ország legfontosabb kérdésévé vált. 1856-ban a Whig-párt felbomlott, és a korábbi Whigek a rabszolgaságellenes demokratákkal egyesültek, hogy megalakítsák az új Republikánus Pártot (egy korábbi, elvetett márkanevet felvéve). 1860-ra a Republikánus Párt a rabszolgaságellenes, uniópárti párt lett – és csak ezek a kérdések számítottak. A Demokrata Párt az 1860-as választásokon három pártra szakadt, és miután Lincoln győzött, hét állam még hivatalba lépése előtt elszakadt (további négy csatlakozott a hivatalba lépése után). A háború után az északi republikánusok uralták a nemzeti kormányt a század hátralévő részében, és csak Grover Cleveland kettészakadt elnöksége szólt közbe.
• 1900-1932: A progresszív korszak és a nagy gazdasági világválság: Az Egyesült Államokat 1893-ban súlyos, depresszióval határos recesszió sújtotta, amely drámaian megváltoztatta a politikai viszonyokat. A munkanélküliség magas volt, a pénzkínálat pedig szűkült, ami deflációhoz vezetett, ami hatalmas terhet rótt a gazdákra, akiknek a bérleti díjai változatlanok maradtak, miközben a termények árai zuhantak. A Progresszív Párt jelentős szereplővé vált a nyugati államokban, és 1896-ban William Jennings Bryan a Progresszívek és a demokraták jelöltjeként is indult. Vesztett William McKinleyvel szemben, de ez a választás átrendezte a politikai spektrumot az észak-déli tengelyről a kelet-nyugati tengelyre. A republikánusok akkoriban nagymértékben támogatták a jobban megerősödött keleti pénzügyi érdekeket, míg a demokraták az újabb nyugati államok és az agrárérdekek mellé álltak. Bryan progresszív mozgalma az aranystandard megszüntetésén alapult (ezáltal lazítva a pénzkínálatot és lehetővé téve a mérsékelt inflációt). Ezt a harcot nem nyerte meg, de a progresszív mozgalom a 20. század elején számos győzelmet aratott, köztük négy alkotmánymódosítást, amelyek átformálták a szövetségi kormány és az emberek közötti kapcsolatot.
• 1936-1994: A nagy alkalmazkodás: A következő nagy pénzügyi válság – a Nagy Gazdasági Világválság – okozta a következő nagy politikai átrendeződést. 1932-ben Franklin D. Roosevelt két nagyon különböző választói csoport egyesítésével elsöprő fölénnyel került hatalomra: A keleti és nyugati demokratákat, akik még mindig nagyrészt populisták és progresszívek voltak, és a déli demokratákat, akik még mindig gyűlölték a republikánusokat, de korlátozó, rasszista rendszert alakítottak ki, hogy megakadályozzák az afroamerikaiak szavazását és részvételét a kormányzásban és a társadalomban. Ez az az időszak, amelyre a legtöbben utalnak, amikor a politikában az “udvariasságról” beszélnek. Voltak liberális republikánusok és konzervatív demokraták, és a kongresszusban az emberek jól kijöttek egymással, és tisztelettel bántak egymással. Ennek az udvariasságnak azonban óriási ára volt. A progresszív politikai program megvalósítása érdekében Roosevelt Demokrata Pártjának szemet kellett hunynia a szegregáció felett. A déli demokraták egy kérdésre szavazók voltak, és ez az egy kérdés a szegregáció volt. Amíg az északi demokraták hajlandóak voltak hagyni, hogy saját államukban fenntartsák az elnyomó, rasszista rendszert, addig boldogan szavaztak a New Deal gazdasági programjaira és támogatták a nemzeti pártot minden más kérdésben. Ez addig működött, amíg a progresszív kérdés nem lett a polgárjogok kérdése.
• 1994-2020: Hol vagyunk most: Amikor a Kennedy és Johnson vezette Demokrata Párt felvállalta a polgárjogi reform projektet, a déli demokraták elkezdték elhagyni őket – és a republikánusok létrehozták a hírhedt déli stratégiát, amelynek célja az volt, hogy megtörjék a demokraták hatalmát délen. Az 1970-es és 80-as években a déliek rendszeresen támogatták a republikánus elnökjelölteket. Az 1994-es kongresszusi választásokon pedig a déli demokrata blokk összeomlott, és a déliek lelkesen és megbízhatóan republikánusok lettek. Azóta a pártok tovább rendeződtek, a republikánusok egyre konzervatívabbak, a demokraták pedig egyre liberálisabbak lettek, ami a most látható piros-kék térképekhez vezetett, amelyek szilárd republikánus támogatást mutatnak az egész délen és a hegyvidéki nyugaton, és szilárd demokrata támogatást a partvidéken és a legtöbb nagyvárosi területen.

Hová megyünk most? Vannak arra utaló jelek, hogy 2020 újrarendeződő választás lesz, a republikánusok Trump alatt a populista párttá, a demokraták pedig Biden alatt az establishment párttá válnak. Ez majdnem teljes fordulat lenne az 1896-os McKinley-Bryan dinamikához képest, de így működnek a pártok a történelmi időkben.

De legyünk nagyon világosak: bármi lesz is végül a demokratákból és a republikánusokból, más lesz, mint Lincoln, Douglas és Calhoun pártja. Egészen más kérdésekkel foglalkozunk, mint ők, és a pártok nagyon különböző módon osztották fel a rendelkezésre álló ideológiai tájat. Annak, hogy a nevek ugyanazok maradnak, minden köze a márkaépítéshez van, és semmi köze ahhoz a koherens ideológiához, amelyet bármelyik élő ember magáénak tudhat, vagy hibáztathat azért, hogy a múltban megállta a helyét.