Élelmiszer-biztonsági hírek
Az állatszakértő Dave Seerveld évek óta hallotta a “vadon élő állatokkal kapcsolatos apróságokat” a déli államokban élő garmadillók és a lepra közötti állítólagos kapcsolatról.
És ő figyelt. Seerveld a floridai Orlandóban keresi a kenyerét, és lakástulajdonosoknak segít a armadillókkal és más vadon élő kártevőkkel szemben. Honlapján rengeteg olyan fotó található, amelyeken Seerveld tartja a jószágokat. És ő egy egészségtudatos fickó.
Most úgy tűnik, van valami a régóta tartó gyanú mögött. A tekintélyes New England Journal of Medicine című folyóiratban múlt héten megjelent tanulmányból kiderül, hogy a mély Délen élő emberek a leprát (Hansen-kór) a saját területükön – gyakorlatilag a hátsó kertjükben – kapják el. A bizonyítékok pedig határozottan arra utalnak, hogy a seregélyek fertőzik meg őket.
A tanulmány szerint az Egyesült Államokban évente körülbelül 150 lepraesetet diagnosztizálnak. Ezeknek az embereknek mintegy kétharmada tengerentúli utazás során kapja el a betegséget. A járványügyi szakemberek azonban már régóta kíváncsiak arra a másik harmadra, amely otthon – főként Texasban és Louisianában – betegszik meg. És az armadillók voltak az elsődleges gyanúsítottak.
A beavatatlan jenkik számára a armadillók a hangyászölyvekkel és a lajhárokkal rokon kisemlősök, amelyek leginkább dinoszauruszszerű páncélzatukról és kicsi, rágcsálószerű fejükről ismertek. Texasban, Louisianában és a Dél-Amerikáig terjedő melegebb éghajlatokon őshonosak. A mosómedvékhez hasonlóan jól érzik magukat a városi és külvárosi területeken, ahol kártevőnek tekinthetők.
A tudósok az 1960-as években tudták meg, hogy az armadillók fogékonyak a leprára. Sőt, egy kis százalékuk már meg is betegedett. Ennek nagyrészt az az oka, hogy az állat testhőmérséklete szokatlanul alacsony, 90˚ Fahrenheit, azaz 8 fokkal alacsonyabb, mint az emberé, ami kedvez a Mycobacterium leprae (M. leprae) baktériumnak.
A M. leprae nem fejlődik 98˚-on, ezért az emberi végtagokat – kezeket, lábakat és bőrt – érinti.
A armadillo fogékonysága vezetett egy olyan kísérleti vakcina kifejlesztésére irányuló kísérletekhez, amellyel a betegséget világszerte ki lehetne küszöbölni. Ez a vakcina azonban csak részben volt hatásos.
A kutatások most arra a következtetésre jutottak, hogy a mély déli területeken a tatárok 6-10 százaléka hordozza az M. leprae-t, és egyes helyeken ez az arány akár 20 százalék is lehet.
De hogyan terjed a betegség a görényről az emberre?
Seerveld azt mondja, hogy gyakran kesztyű nélkül kezeli a tatárokat. De a legtöbb armadilla nem hordozza a betegséget, érvelt, és a legtöbb ember gyakorlatilag immunis rá. Tehát úgy látta, hogy ez egy alacsony kockázatú dolog. És a kutatók egyetértenek.
Az evésük azonban más tészta. Texasban az armadillo afféle munkáscsemegévé vált, a pörköltek és chili tálak népszerű jelöltjévé. Ha rákeresünk a “armadillo” szóra a Google keresőjében, a találatok fele recept lesz, többnyire grillezéshez vagy chilihez.
Seerveld számára ez már túl messzire megy. “Soha nem ettem még armadillo húst, bár sok emberrel találkoztam, aki igen” – mondja. “Vannak, akik kíváncsiak az ízére, mások pedig inkább a bozóthúsvadászokhoz hasonlítanak, akik bármit megesznek.”
Hogy megbetegedjünk, több dolognak is rosszul kell mennie. Ha az emberek egyszer úgy döntenek, hogy megeszik a húst, akkor alul kell főzniük azt – mert az alapos főzés gyorsan elpusztítja a baktériumokat. Még ekkor is szerencsétlennek kell lenniük az embereknek, mivel a legtöbb armadillo NEM hordozza a betegséget, és a legtöbb ember immunis rá.”
Az emberek tehát valószínűleg továbbra is feldarabolják a armadillohúst, és bedobják a chilifazékba, mondja Seerveld. Amerikában ugyanis “valaki mindent csemegének tekint”.