Lamarck elmélete a szerzett tulajdonságok öröklődéséről

A szerzett tulajdonságok öröklődésének elmélete

Lamarck a szerzett tulajdonságok öröklődésének elméletével hatott Darwinra. Ez az elmélet azt a meggyőződést jelentette, hogy ha valaki egy bizonyos tulajdonságot használ, akkor az átörökíthető az őseire. Ennek az elméletnek két része volt. Az első a használat és a használaton kívüliség volt. Ha egy tulajdonságot nem használtak, az egyén elveszíti azt. Ha egy tulajdonságot használtak, az egyén megszerezhette és megőrizhette ezt a tulajdonságot. Az elmélet második része az volt, hogy ezek a tulajdonságok azután továbbadhatók az utódoknak.

Amint az organizmusok alkalmazkodnak a környezetükhöz, a környezetükkel való kölcsönhatásuk a fiziológiai vagy fizikai szükségletek változását eredményezi. Lamarck elmélete abban különbözik a modern evolúciótól, hogy nem a véletlennek köszönhető. Úgy vélte, hogy a szervezetek folytatták az evolúciós folyamatokat, hogy elérjék a “tökéletességet”. Első könyvében, a Philosohie zoologique-ban ezt írta:

“A természet, amikor egymás után létrehozta az egyes állatfajokat, és a legkevésbé tökéletes vagy legegyszerűbb fajjal kezdte, hogy munkáját a legtökéletesebbel fejezze be, fokozatosan bonyolította a szerkezetüket.”

A klasszikus példaként a zsiráfot említette. A zsiráf nyaka az idők során fokozatosan hosszabb lett, mivel szüksége volt rá, hogy elérje a fák magasan lévő leveleit. Idővel ez megerősítette és meghosszabbította az egyes zsiráfok nyakát. Ez aztán tovább öröklődhetett a zsiráf utódaira.