Richard Wagner
Exil
A következő 15 évben Wagner nem mutatott be több új művet. Egészen 1858-ig Zürichben élt, komponált, értekezéseket írt és vezényelt (1855-ben a Londoni Filharmóniai Társaság hangversenyeit rendezte). Miután már tanulmányozta a Siegfried-legendát és az északi mítoszokat mint lehetséges operai alapot, és megírta operai “költeményét”, a Siegfrieds Todot (Siegfried halála), amelyben Siegfriedet mint az általa remélt sikeres forradalom után kialakuló új embertípust képzelte el, most több prózai kötetet írt a társadalmi és művészeti forradalomról. 1849 és 1852 között születtek alapvető prózai művei: Die Kunst und die Revolution (Művészet és forradalom), Das Kunstwerk der Zukunft (A jövő művészeti alkotása), Eine Mitteilung an meine Freunde (Közlemény barátaimnak) és Oper und Drama (Opera és dráma). Ez utóbbi a zenés színpadi művek új, forradalmi típusát vázolta fel – tulajdonképpen azt a hatalmas művet, amelyen dolgozott. 1852-re a Siegfrieds Tod című költeményt három másik, azt megelőző verssel egészítette ki, az egészet Der Ring des Nibelungen (A Nibelung gyűrűje) címmel, amely a zenedrámák tetralógiájának alapját képezte: Das Rheingold (A rajnai arany); Die Walkür (A walkür); Der junge Siegfried (Az ifjú Siegfried), később egyszerűen Siegfried; és Siegfrieds Tod (Siegfried halála), később Götterdämmerung (Az istenek alkonya).
Encyclopædia Britannica, Inc.
A Ringben megmutatkozik Wagner érett stílusa és módszere, amelyhez végre rátalált abban az időszakban, amikor gondolkodását társadalmi kérdések foglalkoztatták. A közelgő szocialista állam megteremtését előre látva megjósolta az opera mint egy elit mesterséges szórakoztatásának eltűnését és egy újfajta, a szabad emberiség önmegvalósítását kifejező, a népnek szóló zenei színpadi mű megjelenését. Ezt az új művet később “zenedrámának” nevezték el, bár Wagner soha nem használta ezt a kifejezést, inkább a “drámát” választotta.”
Wagner új művészeti formája egy költői dráma lenne, amelynek zenedrámaként kellene teljes kifejezést nyernie, amikor folyamatos vokál-szimfonikus textúrára van hangszerelve. Ezt a textúrát alapvető tematikus ötletekből szőtték volna, amelyeket leitmotívumoknak (a német Leitmotive-ból, szó szerint “vezérmotívum”, egyes számban Leitmotiv) neveztek el. Ezek a zenei figurák természetesen a szereplők által énekelt kifejező vokális frázisokként keletkeznének, és a zenekar “reminiszcenciaként” fejlesztené őket a drámai és pszichológiai fejlődés kifejezésére.
Ez a koncepció A Ringben teljes mértékben megvalósult, azzal a különbséggel, hogy a vezérmotívumok nem mindig vokális kifejezésekként keletkeztek, hanem gyakran a zenekar vezette be őket a dráma szereplőinek, érzelmeinek vagy eseményeinek ábrázolására. E módszer alkalmazásával Wagner azonnal elképesztő teljességre emelkedett: stílusa egységesült és mérhetetlenül elmélyült, és képes volt műveit a végétől a végéig intenzíven karakteres zenével megtölteni. A Das Rhinegold pillanatait leszámítva régi formai és stiláris gyengeségei teljesen eltűntek, és velük együtt eltűntek a régi “opera” utolsó maradványai is. Stílusa 1857-re Liszt hangverseinek és új harmonikus finomságainak hatására gazdagodott, és megkomponálta a Das Rhinegoldot, a Die Walküre-t és a Siegfried két felvonását. A Ring munkálatait azonban most felfüggesztette: a kolosszus belátható időn belüli színpadra állításának lehetetlensége holtpontra kényszerítette pályafutását, és arra késztette, hogy egy “normális”, azonnal előállítható művet tervezzen. Emellett optimista társadalomfilozófiája átadta helyét egy metafizikai, világmegváltó pesszimizmusnak, amelyet Arthur Schopenhauer filozófiájának felfedezése táplált. Ennek eredménye lett a Trisztán és Izolda (1857-59), amelynek kikristályosodása Mathilde Wesendonk (egy gazdag mecénás felesége) iránti reménytelen szerelme volt, ami feleségétől, Minnától való elválásához vezetett.
Courtesy of Naxos of America, Inc.
A Wesendonk-ügy miatt a zürichi élet túl kínossá vált, és Wagner Velencében és a svájci Luzernben fejezte be a Trisztánt. A mű új finomságot fedezett fel a vezérmotívumok használatában, amelyeket a Das Rhinegoldban és a Die Walkürben főként a dráma cselekményének magyarázatára használt. Schopenhauer elméletének hatása, amely a zene felsőbbrendűségéről szólt a művészetek között, arra késztette, hogy a zenedráma kifejezési egyensúlyát jobban a zene felé billentse: a vezérmotívumok már nem maradtak tisztán azonosíthatóak drámai forrásaikkal, hanem nagyobb pszichológiai komplexitással, a szabad asszociáció módjára működtek.