Boszorkányüldözés:
10.08.2020
A boszorkányüldözés még a 21. században sem tartozik a múltba. Sok országban ez még ma is szomorú valóság sok nő számára. Ezért nyilvánították augusztus 10-ét a boszorkányüldözés elleni világnappá.
Akua Dentehet a múlt hónapban agyonverték Ghána Kelet-Gonja körzetében – miután azzal vádolták, hogy boszorkány. A 90 éves nő meggyilkolása ismét rávilágított a boszorkánysággal vádolt nőkkel szembeni mélyen gyökerező előítéletekre Ghánában, akik közül sokan idősek.
Augusztus elején történt egy letartóztatás, de az ügy továbbra is felhívja magára a figyelmet, miután a hatóságokat azzal vádolták, hogy húzzák az időt az ügyben. Emberi jogi és nemi aktivisták most a kultúra megváltoztatását követelik egy olyan országban, ahol a természetfeletti hiedelmek nagy szerepet játszanak.
Az Akua Denteh esete azonban messze nem elszigetelt eset Ghánában, sőt, az egész világon. A világ számos országában még mindig minden évben vádolnak meg nőket boszorkánysággal. Szervezett boszorkányüldözések során üldözik, sőt meg is ölik őket – különösen Afrikában, de Délkelet-Ázsiában és Latin-Amerikában is.
Bővebben: Ghána:
Boszorkányüldözés:
A boszorkánysággal vádoltak most egy talán valószínűtlen jótékonysági szövetségesre találtak az igazságért folytatott harcukban: a Missio katolikus missziós társaság, amely a pápa fennhatósága alá tartozó globális Pápai Missziós Társaságok része, augusztus 10-ét a boszorkányüldözés elleni világnapnak nyilvánította, mondván, hogy a világ legalább 36 országában továbbra is üldöznek embereket boszorkányként.
Míg a katolikus egyház a 15. századtól a 18. századig bátorította a boszorkányüldözést Európában, most megpróbál fényt deríteni erre a sötét gyakorlatra. Részben talán történelmi kötelességtudatból – de az igazi mozgatórugó az áldozatok száma, akiket a boszorkányüldözés még ma is követel.
Wolfgang Behringer történész, aki a Saar-vidéki Egyetemen a kora újkorra szakosodott professzorként dolgozik, szilárdan hisz abban, hogy a számokat perspektívába kell helyezni. A DW-nek elmondta, hogy e három évszázad alatt a feltételezések szerint 50-60 ezer embert öltek meg úgynevezett boszorkánysággal kapcsolatos bűncselekmények miatt – ez a szám közel kétszerese néhány akkori német nagyváros lakosságának.
De szerinte csak a 20. században több boszorkánysággal vádolt embert gyilkoltak meg brutálisan, mint a boszorkányüldözés három évszázada alatt Európában: “1960 és 2000 között csak Tanzániában mintegy 40 ezer, állítólag boszorkányságot gyakorló embert öltek meg. Bár a tanzániai jogban nincsenek törvények a boszorkányság mint olyan ellen, a falusi törvényszékek gyakran döntenek úgy, hogy bizonyos személyeket meg kell ölni” – mondta Behringer a DW-nek.”
A történész ragaszkodik ahhoz, hogy a törvényszékek mögött álló kollektív döntéshozatal miatt az ilyen gyilkosságok messze nem önkényes és elszigetelt esetek: “Ezért arra a következtetésre jutottam, hogy a boszorkányüldözés nem történelmi probléma, hanem a jelenben is égető probléma.”
A pan-African problem?
In Tanzania, the victims of these witch hunts are often people with albinism; some people believe that the body parts of these individuals can be used to extract potions against all sorts of ailments. Similar practices are known to take place in Zambia and elsewhere on the continent.
Meanwhile in Ghana, where nonagenarian Akua Denteh was bludgeoned to death last month, certain communities blamed the birth of children with disabilities on practices of witchcraft.
Malawi lecsap az albínóellenes babonákra
A Kongói Demokratikus Köztársaságban általában a fiatalabb generációkat hozzák kapcsolatba a boszorkánysággal. Az úgynevezett “boszorkánygyerekeket” általában elutasítja a családjuk, és magukra hagyják őket. Az úgynevezett bűneiknek azonban gyakran egyáltalán nem sok közük van a boszorkánysághoz:
“Számos olyan esetről szereztünk tudomást, amikor a gyerekek megerőszakolást szenvedtek el, majd a családjuk már nem fogadta el őket. Vagy házasságon kívül, törvénytelen gyermekként születnek, és kénytelenek olyan szülővel élni, aki már nem fogadja el őket” – mondja Thérèse Mema Mapenzi, aki missziós projektpartnerként dolgozik a KDK keleti részén fekvő Bukayu városában.
“A boszorkányság gyermekei” a KDK-ban
Mapenzi létesítményét eredetileg női menedékhelynek szánták, hogy menedéket nyújtson azoknak a nőknek, akiket megerőszakoltak a milíciák az ország keleti részein, ahol a nemi erőszakot háborús fegyverként használják az ottani polgárháború részeként. Az évek során azonban egyre több gyermek kezdte el kérni a segítségét, miután “boszorkányság gyermekeiként” elutasították őket.”
A missio katolikus missziós társaság támogatásával Mapenzi most már ezeket a kiskorúakat is támogatja abban, hogy megbirkózzanak számos traumájukkal, miközben árvaházakat és iskolákat próbál találni számukra.”
“Amikor ezek a gyermekek idejönnek, gyakran péppé verték őket, boszorkánynak bélyegezték őket vagy más sérüléseket szenvedtek. Már rájuk nézni is fájdalmas. Mindig megdöbbenünk, amikor látjuk, hogy ezek a gyerekek minden védelem nélkülöznek. Hogy lehet ez?” tűnődik Mapenzi.
Párbeszédet keres a boszorkányüldözés megszüntetésére
A KDK-ban azonban egy egész társadalmi infrastruktúra táplálja ezt a fiatalok elleni gyűlöletet: Sok karizmatikus egyház a boszorkánysággal vádolja az olyan betegségeket, mint a HIV/AIDS vagy a női meddőség, a törvénytelen gyermekek pedig bűnbakként szolgálnak olyan problémákért, amelyeket nem lehet könnyen megoldani a világ egyik legszegényebb országában. További okként említik a hirtelen haláleseteket, a terméskiesést, a kapzsiságot, a féltékenységet és egyebeket.
Thérèse Mema Mapenzi szerint nehéz feladat megpróbálni segíteni azoknak, akiket ez a harag sújt, különösen a jogi védelem hiányában: “A kongói jogban a boszorkányságot nem ismerik el törvénysértésként, mert nincs bizonyíték, amit elő lehetne állítani. Sajnos az emberek ezért saját jogi gyakorlatot alakítottak ki, hogy megtorlást keressenek és megbüntessék azokat, akiket boszorkánynak neveznek.”
A Mapenzi az üldöztetés elől menekülők segítése mellett a közösségekkel való párbeszédre is törekszik, hogy megszűnjenek a boszorkánysággal és varázslással vádoltakkal szembeni előítéletek. Szeretné újra összehozni a boszorkányüldözés által szétszakított, elhidegült családokat. Közvetítőként eljárva beszélget az emberekkel, és időről időre sikerül újra összehoznia a rokonokat a kiközösített és megszégyenített nőkkel és gyerekekkel. Mapenzi azt mondja, hogy az ilyen erőfeszítések – ha sikerrel járnak – átlagosan két-három évet vesznek igénybe az elejétől a végéig.
De még ha fenn is marad annak a kockázata, hogy az áldozatokat ismét boszorkánysággal gyanúsítják, azt mondja, hogy erőfeszítései megérik a kockázatot. Szerinte az a tény, hogy augusztus 10-ét a boszorkányüldözés elleni világnapként ismerték el, azt jelzi, hogy munkája fontos – és szükség van rá.
A vadászok levadászása – veszélyes vállalkozás
Thérèse Mema Mapenzi számára a boszorkányüldözés elleni világnap újabb mérföldkövet jelent a KDK-ban folytatott küzdelmében. Jörg Nowak, a missio szóvivője egyetért ezzel, és reméli, hogy mostantól világszerte egyre nagyobb figyelem irányul erre a problémára.
Munkája részeként Nowak az elmúlt években több missio projektpartnerét is meglátogatta, akik a boszorkányüldözés felszámolásáért harcolnak. Ő maga azonban 2017-ig nem volt tisztában a probléma nagyságrendjével.
Az első eset, amellyel foglalkozott, a 2010-es években Pápua Új-Guineában boszorkánysággal vádolt nők meggyilkolása volt – ez vezetett végül ahhoz, hogy publikált egy tanulmányt az ország válsághelyzetéről, és ő lett a missio boszorkányüldözéssel foglalkozó elkötelezett szakértője.
De Nowak Pápua Új-Guineában végzett kiterjedt kutatásainak nagy része egyelőre nagyrészt titokban marad, legalábbis magában az országban: az ottani elkövetők némelyike ellen felhalmozott bizonyítékok a missio számára dolgozó partnereinek életét kockáztathatják.
A boszorkányságba vetett okkult hittől eltekintve nem sok minden változott évszázadok óta, az érintett településeken kívül, amikor a boszorkányságba vetett okkult hitről van szó – mondja Nowak, miközben hangsúlyozza: “Nincs olyan, hogy boszorkányság. De vannak vádak és megbélyegzések, amelyek célja az emberek démonizálása; sőt, amelyek célja, hogy lejárassák őket, hogy mások önző előnyökhöz jussanak.”
Maxwell Suuk és Isaac Kaledzi járultak hozzá a cikkhez.
Egy nőt tesznek felelőssé azért, hogy unokaöccse kígyómarásban halt meg. Egy másikat azzal vádolnak, hogy megbetegítette valaki más gyermekét. Ghánában gyakoriak a boszorkánysággal kapcsolatos vádak. A családok így szabadulnak meg azoktól a nőktől, akik már nem hasznosak számukra, vagy akik túlságosan függetlenné váltak. Ann-Christine Woehrl müncheni fotós időt töltött néhány megvádolt nővel.
Nyugat-Afrikában a boszorkánynak bélyegzett nőknek az életüket kell félteniük. Sokukat megmérgezik, megfojtják, megfojtják vagy halálra égetik. Ghána északi részén hat úgynevezett boszorkányfaluban találnak menedéket. Gambaga és Gushiegu az a két falu, amelyet Ann-Christine Woehrl felkeresett.
Women accused of witchcraft lose their homes and their identities. They are forced to give up their role as mother, daughter and wife and are sent into exile. Now they live in a community of women who share their fate. Each woman has a small hut to herself and they all contribute to fulfilling their basic needs and supporting the village.
Ann-Christine Woehrl hung black fabric in front of one of the huts and posed 40 women in front of the neutral background. She listened and gave them space to tell their stories. In front of the camera, the women were able to show who they really were or who they wanted to become once again.
The women build their huts and plant the surrounding fields. A száraz évszakban kimennek a piacra, és összegyűjtik a földre hullott gabonát, ami senki másnak nem kell. Vékonyabbak és szegényebbek, mint a többi piacra járó, és senki sem figyel rájuk. A nők lényegében láthatatlanok. Élénk beszélgetésüket csak akkor lehet hallani, amikor este visszatérnek a falujukba.
A természetfeletti erőkbe vetett hit Nyugat-Afrika nagy részén elterjedt – városi és vidéki területeken egyaránt, valamint etnikumok és vallások között. Ghána hat boszorkányfalujában becslések szerint 1300-1500 nő él, valamint számos gyermekük. Ann-Christine Woehrl fotóin megörökítette a megbélyegzés kollektív érzését.
A “boszorkányfalvakban” élő nők tudják, hogy nem térhetnek vissza a családjukhoz. Sokan közülük mégis reménykednek egy kis csodában. Ann-Christine Woehrl’s photos gave them a new sense of confidence and pride. For some of the women, it was the first time they had seen an image of themselves. A book showing a selection of Woehrl’s photos will soon be published.