Mi kerül valójában a “Made in Italy” divatba?

A 4800 dolláros “Made in Italy” táskád nem feltétlenül az, aminek látszik. Ez egyike azoknak a szempontoknak, amelyek az utóbbi években egyre gyakrabban merülnek fel a divatipar felsőbb rétegeiből érkező drága árukkal kapcsolatban. A nem dokumentált munkásokról szóló árnyékos háttértörténetek, a méltatlan munkakörülmények, az adócsalás és a gyártás helyével kapcsolatos megtévesztés már régóta a fast fashion óriások útjának számít. Ezek azonban gyorsan a nagy divatról szóló viták egyik fő témájává váltak, egy olyan szférában, ahol az árat régóta a minőség barométereként használják.

Tíz évvel ezelőtt a Dolce & Gabbana, a Gucci és a Prada a termékeik gyártásával kapcsolatos állítások miatt heves vizsgálódásokkal találta magát szemben. 2007 végén jártunk, és a világ legalábbis egy része épp akkor ismerte meg a “Luxus rabszolgák” című műsort, amely a RAI-3 olasz állami csatorna 60 Minutes stílusú műsorában, a “Report”-ban jelent meg. A műsor részletezte azokat a körülményeket, amelyek között a luxusmárkák “Made in Italy” termékei állítólag készültek.

Heteken belül az olasz luxusmárkák drága táskáinak és cipőinek gyártási körülményeiről szóló sokkoló igazságok Olaszország határain túl is elterjedtek. 2008 februárjában a Los Angeles Times egy hosszú cikket közölt “Rabszolgaság a luxus ölében” címmel, amelyben kijelentette: “Vannak olyan termékek, amelyeket teljes egészében Olaszországban, de megfelelő dokumentumok nélkül kínai bevándorlók készítenek, és a munkakörülmények különösen csúnyák.”

Az egyik fő állítás az volt, hogy az olasz munkaügyi törvényeket semmibe veszik. Például, bár Olaszországban a minimálbér akkoriban több mint 10 dollár volt óránként, a RAI-3 vizsgálatában említett egyéni munkások többsége kevesebb mint 5 dollárt kapott.

A Times Tracy Wilkinson csúnya képet festett a luxusmárkáknak aktívan beszállító kínai gyárak valóságáról: “Az olasz pénzügyi rendőrség számos gyárat bezárt, miután a razziák során fény derült a rossz életkörülményekre, a külföldi állampolgárok tartózkodási engedélyének hiányára és az adófizetés elmulasztására.”

A RAI-3 dokumentumfilmje arra a következtetésre jutott, hogy “a nagynevű márkák számára az olcsóbb munkaerő a kínai személyzetű műhelyekben a költségek alacsonyan tartásának fontos eszköze”. Ez segít a divatházaknak a versenyben, és növeli az eredményüket.

Most, egy évtizeddel később, a New Yorker D.T. Max újjáélesztette a beszélgetést, rávilágítva arra, hogy a nagynevű márkák továbbra is ugyanazokra a kínai Wenzhou-ból származó bevándorlókra támaszkodnak, akik az 1990-es években elárasztották Olaszország toszkánai régióját, és akik “a Gucci, a Prada és más luxusdivatházak gyártói, akik gyakran olcsó kínai bevándorlók munkáját használják a kiegészítők és drága kézitáskák készítéséhez, amelyeken az áhított “Made in Italy” címkét viselik”.

Mivel az Európai Unió származási szabályai szerint a címkézés szempontjából a származási ország az, ahol a végső gyártási folyamatot végzik, és nem veszi figyelembe a kézművesek nemzeti származását, ezek a nagy márkák jogilag teljesen tiszták. A drága árú táskák és cipők, amelyeket később a divat legelismertebb európai márkái értékesítenek, végül is (a szóban forgó esetekben) Olaszországban készülnek.

A címkézés jogszerűsége azonban nem az egyetlen kérdés. Francesco Nannuccira, az olasz pénzügyi rendőrség pratói nyomozócsoportjának vezetőjére hivatkozva a Max azt állítja, hogy a város különösen “mintegy tízezer kínai ember otthona lett, akik illegálisan tartózkodnak ott.”

A New Yorker által idézett jelentések szerint “a kínai gyárak tulajdonosai figyelmen kívül hagyják az egészségügyi törvényeket és adót kerülnek el”, míg “a pratói kínai gyárak asztal alatti pénzgazdasága milliárdos nagyságrendű adócsalást tett lehetővé”. Az olasz pénzügyminisztérium tavaly foglalkozott ezzel a kérdéssel, és “ötmilliárd dollár értékű megkérdőjelezhető pénzátutalást” tárt fel, amelynek fele “a Bank of China milánói fiókján” keresztül történt, amely “több mint húszmillió dollár kifizetése után” lezárta a vizsgálatot.

A luxusfogyasztók elvárásai és a valóság, hogy az iparág legértékesebb darabjainak gyártása minden szezonban hogyan néz ki, úgy tűnik, még mindig nem egyezik meg.

A Gucci esetében ezek az állítások nem tükrözik a gyártás valóságát. A márka a 2000-es évek közepén készült legutóbbi jelentések óta jelentős lépéseket tett annak érdekében, hogy “kiemelten kezelje alkalmazottai és partnerei jólétét, és elkötelezett amellett, hogy az ellátási lánc felelős és innovatív irányítása révén javítsa a termékei előállításában részt vevők életét” – mondta a TFL-nek a márka szóvivője.

A New Yorker által megnevezett olasz óriáscégnél “a bőráruk és cipők több mint 50 százalékát saját olaszországi gyártóüzemében állítják elő”.Ami a maradék több mint 40 százalékot illeti, a márka kénytelen volt a saját gyárain kívül keresgélni, mivel “az elmúlt néhány évben a Gucci termékei iránti kereslet kielégítéséhez szükséges termelési kapacitás csaknem megduplázódott.”

A Gucci szóvivője szerint bár a márka igénybe veszi “a külső beszállítók szelektív hálózatának szolgáltatásait, amelyek közül sokan második vagy harmadik generációs családi vállalkozások, a márka szigorú követelményeket támaszt”. Például ahhoz, hogy a Gucci beszállítójaként szolgálhasson, minden egyénnek vagy szervezetnek “meg kell felelnie a törvényeknek és a Gucci fenntarthatósági alapelveinek szigorú követelményeinek, amelyek egy sor olyan iránymutatás, amely magában foglalja a fenntartható beszerzés felügyeletét, a jogi megfelelést, a kollektív szerződéseket, a kiegészítő megállapodásokat, a nemzetközi egyezményeket és nyilatkozatokat az emberi és munkavállalói jogokkal kapcsolatban”.

A Gucci emellett azt állítja, hogy számos erőfeszítést tesz – többek között “a rendszeres és tervezett auditok mellett véletlenszerű ellenőrzéseket”, “szigorú minőségi teszteket”, “körülbelül 50 darabos kísérleti gyártást” és a Gucci ipari hálózatának aktív “fekete listáját” – a “felelős” ellátási lánc és az “egyedülálló kézműves szakértelem és know-how” fenntartása érdekében.

A márkával együtt dolgozó kézművesek és nők nemzeti hovatartozását illetően a Gucci azt mondja, hogy “szívesen látja a különböző nemzetiségű szakképzett kézműveseket és nőket”, ami a Gucci szerint “a Gucci befogadó és kulturális sokszínűségre vonatkozó álláspontja” miatt prioritás.

A Prada a New Yorkernek elmondta, hogy “kiemelkedik az olasz hagyományokra jellemző kézműves kézműves tapasztalatokhoz való erős kötődése miatt”.