Grandfather Clocks
A Grandfather Clocks történelmi háttere:
Az órák története
1656-ban egy Christian Huygens nevű hollandnak támadt az az ötlete, hogy súlyozott ingát használjon az órák meghajtására. Sajnos eredeti tervei némi kívánnivalót hagytak maguk után, mivel az ingában mint időmérő elemben rejlő lehetőségeket aláásta az a tendencia, hogy az inga kissé pontatlan volt.
Ez a pontatlanság annak volt köszönhető, hogy a hosszú inga, amely pontosabb volt, mint a rövid, és a lassabb lengési sebesség miatt kevésbé koptatta az óra belső szerkezetét, túl szélesre lengett ahhoz, hogy egy faóra belsejében szépen elférjen.
Ez azt jelentette, hogy rövidebb ingákat kellett használni, ami gyakoribb felhúzást igényelt, és csökkentette a pontosságot, amellyel az óratulajdonosok az órájukra támaszkodhattak.
Szerencsére körülbelül 15 évvel később az angol Robert Hook kifejlesztett egy “horgonyhúzást”, amelyet az ingával együtt lehetett használni a pontosabb időmérés érdekében. A csuklógátló segített a hosszú inga szükséges kilengését néhány fokosra korlátozni, ami lehetővé tette, hogy a ma ismert magas, keskeny házakba is beférjen. Ekkor született meg hivatalosan is az, amit mi nagypapa óraként ismerünk és ismerünk.
Az idő múlásával egyre több olyan tulajdonság született, amelyet a nagypapa órákhoz társítunk. A jellegzetes fehér számlapot például csak 1772-ben vezette be egy birminghami cég. A ma ismert díszes nagypapa órák más elemeihez hasonlóan ezek az órák is meglehetősen egyszerűnek indultak, ahol az elemek inkább praktikusak voltak, mint szép látványt nyújtottak.
Az idő múlásával azonban a magasabb státuszúak számára készített órák hamarosan bonyolult mintákat viseltek fából készült burkolatukon. Emellett a fehér számlapon képek és illusztrációk is helyet kaptak, például madarak, virágok és más, gyakran természeti témájú képek.
Ezek az órák akkoriban a legpontosabb időmérő eszközként váltak ismertté, és hamarosan az otthonokban és különösen a professzionális üzleti környezetben is szabványnak számítottak. Eredetileg ezek az órák általában kétféle konfigurációban voltak kaphatók, a nyolcnapos vagy az egynapos (pontosabban 30 órás) beállításokkal. Az előbbit hetente csak egyszer kellett felhúzni, de általában drágább volt, míg az utóbbit minden egyes nap fel kellett húzni a folyamatos működéshez.
Eredetileg a nagyapai órákat egyszerűen “hosszúházas óráknak” nevezték, ami lényegesen kevésbé karakteres, de talán nagyobb leíró erővel bír, mint a ma használt elnevezés.
A nagyapai óra elnevezés valójában csak az 1870-es években vált népszerűvé. Henry Clay Work amerikai dalszerző egy látogatás alkalmával Angliában találta magát, és a yorkshire-i George Hotelben foglalt szállást.
A szálloda halljába belépve észrevette, hogy egy kattogó óra valójában nem jár, és megkérdezte a szálloda személyzetét, hogy miért tartják itt, vagy legalábbis miért nem javíttatták meg. A személyzet elmesélt Worknek egy történetet arról, hogy úgy tűnik, a szálloda alapítóinak halála egybeesett az óra hanyatlásával. Amikor az első testvér meghalt, az óra elkezdett veszíteni az időből, amikor pedig a második testvér meghalt, az óra teljesen leállt.
Amilyen igaz is volt a dolog, Worknek megtetszett a történet, és írt róla egy dalt, a “My Grandfather’s Clock”
címmel.