A gerincesek csontvázainak opisztotóniás testtartása: halál utáni összehúzódás vagy haláltusa?

A gerinc szélsőséges, hátrafelé túlnyújtott testtartása (opisthotonus), amelyet a koponya és a nyak hátracsúszása, valamint a farok erőteljes kinyúlása jellemez, számos jól megőrzött, csuklós amnióta csontvázon (madarak és más dinoszauruszok, pteroszauruszok és legalábbis a placenta emlősök) megfigyelhető. A halál utáni vízszállítás magyarázhatja a gerinc görbületének néhány esetét a fosszilis tetrapodáknál, de megmutatjuk, hogyan lehet ezeket megkülönböztetni az opisztotóniás testtartás okaitól, amely egy biotikus szindróma. A hagyományos biotikus magyarázatok szinte mind a halál utáni okokat foglalják magukban, beleértve a hullamerevséget, a kiszáradást, valamint az inak és szalagok összehúzódását. A hullamerevség folyamatának vizsgálata, valamint a kiszáradás és a sótartalom kísérleti megfigyelése a ma élő állatok tetemében azonban azt mutatja, hogy a “halott madár” (opisztotóniás) testtartás ezen magyarázatai kevés vagy egyáltalán nem magyarázzák az eseteket. A nyaki szalagok halál utáni differenciált összehúzódása szintén nem eredményezi az opisztotóniás testtartást. Nem a halál utáni összehúzódás, hanem a központi idegrendszer különböző betegségeiből eredő halál előtti izomgörcsök okozzák ezeket a szélsőséges testtartásokat. Vagyis az opisztotóniás testtartás a “haláltusák” eredménye, nem pedig a halál utáni folyamatoké, és az így érintett egyének már a halál előtt felvették ezt a testtartást, nem pedig utána. A klinikai szakirodalom már régóta elismeri, hogy az ilyen szenvedő egyének többek között fulladás, táplálék vagy alapvető tápanyagok hiánya, környezeti mérgek vagy vírusfertőzések miatt pusztulnak el. Ha az opisztotóniás testtartás tényleges okait perimortemnek és nem postmortemnek fogadjuk el, akkor betekintést nyerhetünk a megkövesedett példányok halálának okaiba, és számos fosszilis lelőhely paleo-környezeti körülményeinek értelmezését is felülvizsgáljuk. Az opisztotóniás testtartás többet árul el a halál körülményeiről, mint arról, hogy mi történt a halál után. Végül úgy tűnik, hogy az opisztotóniás testtartásnak filogenetikai jele is van: eddig kizárólag az ornithodiran archoszauruszok (dinoszauruszok és pteroszauruszok) és a koronacsoportba tartozó placenták esetében számoltak be róla, bár az emlősöknél való elterjedése további vizsgálatokkal bővülhet. Fontosnak tűnik, hogy az opisztotóniás testtartást eddig csak olyan állatok kládjaiban figyelték meg széles körben, amelyekről ismert vagy feltételezett, hogy magas alapanyagcserével rendelkeznek: a hipoxia és a hozzá kapcsolódó betegségek nagy valószínűséggel a magas oxigénfelhasználású állatokat érintik.