Reddit – tolkienfans – Goblin vs ork? Whats in a name

Köszönöm ezt. Nekem pont emiatt van problémám A hobbittal. A Goofiness és az olyan lények, mint Beorn, számomra egyszerűen nem férnek bele Középfölde mítoszába.

Valószínűleg meg lennél lepve, hogy maga Tolkien mennyire EGYETÉRTETT volna (miközben összerezzent) az érzéseiddel a Hobbittal kapcsolatban; őszintén szólva azt hiszem, hogy a későbbi éveiben – ha tehette volna – valószínűleg nem csak visszavonta volna a kiadástól, hanem visszavásárolta és elégette volna minden egyes példányát, ami megjelent. De a macska úgymond “kint volt a zsákból”, és emellett nemcsak rendkívül népszerű volt, hanem (különösen a kiadóval kötött jogdíj-megállapodásának sajátosságait figyelembe véve) NAGYON jövedelmező is…

Tolkien TÉNYLEG (és úgy értem, TÉNYLEG) sajnálta a Hobbitban lévő kis “narrátori megjegyzéseket” – mindazt, amit ő úgy nevezett, hogy a gyerekek “lekezelése”, a gyerekes/gyerekes viccek a “golfot” feltaláló Bilbóról, stb.

Tolkien mentségére szóljon persze, hogy ez egy olyan történet volt, amelyet eredetileg csak a gyermekei szórakoztatására írt/mesélt a saját otthonukban (és ki ne lenne egy kicsit “bolondos” a családjában, a háziállataival stb. — “Oooh Snooky-Wookums is such a FUZZY cica-cat” stb). És bár szolid angolprofesszor volt, lényegében “elsőkönyves szerző” is, és tekintve, hogy ez egy gyerekkönyv VOLT, nem sokban különbözik a korszak más népszerű gyerekkönyveitől (gondoljunk csak A.A. Milne Micimackó-sorozatára, vagy Beatrix Potter Nyúl Péterére és más állatos mesékre, vagy akár J. M. Barrie Pán Péterére – vagy Tolkien kortársára, C. S. Lewisra és a “Narnia”-történeteire, amely sok ötletet Tolkientől vett át).

Ha valami — ahelyett, hogy “hibáztatnánk”, amiért A hobbit annyira hasonlít más gyerekmesékhez –, azt hiszem, inkább azért kellene “dicsérnünk” Tolkient, amit valójában elért: Sikerült felülemelkednie azon a “bolondos” eredeti művön, és valahogyan tiszteletre méltó műfajjá változtatta a “sárkánytörténeteket”, ahelyett, hogy a “tündék” és a “törpék” örökre arra ítéltettek volna, hogy nevetséges “Csingiling tündéreknek”, illetve a Disney-féle “Álmos, bamba, mogorva, boldognak” tekintsék őket…. most már vannak “magas tündék” és “mély törpék”, és egy hatalmas, összetett, egymásba fonódó (és IMO nagyon olvasmányos) masszív mitológiai ál-történelem, olyasmi, ami egész KULTURÁK mitológiájával vetekszik, mégis hihető módon egyetlen ember által felépítve.

Én azonban megbékéltem ezzel, ha úgy gondolok rá, mint “Bilbó nagy kalandjára”. Ő egy hobbit volt, aki soha semmit nem látott a világon, és nem egy rendes vagy jó író, aki megpróbálja elmesélni mindazt, amit látott és tett.

Igen — lényegében maga Tolkien is ezt próbálta “átminősíteni” — hogy A hobbitot egy olyan lény írta, aki eredetileg egy meglehetősen műveletlen, meglehetősen igénytelen középkorú volt, provinciális/gyalogos “agglegény” (kezdetben nem éppen gazdag, de egyszerűen csak “jól szituált”, mivel a szokásosnál korábban örökölte a családi vagyont), és aki bár véletlenül “belekeveredett a nagy eseményekbe”, ő maga sosem változott meg igazán (még akkor sem, amikor meggazdagodott). Így természetes lenne, hogy A hobbitot (talán annak tükrében, hogy maga Tolkien írta, majd olvasta “meseként” a gyerekeinek) “Bilbó” a saját karakteréhez hasonlóan irodalmi alkotásként alkotta volna meg: ő írta le saját élete “történetének” egy meglehetősen igénytelen, közönséges változatát, amelyet valószínűleg sokszor elmesélt és újra elmesélt az évtizedek során (főként azért, hogy szórakoztassa és lenyűgözze különböző kis unokahúgait & unokaöccseit és a környékbeli gyerekeket, például Samwise-t, a kertész fiát). Vagyis Bilbó maga is egy kissé “őrült góbé” volt, akit a gyerekeken kívül senki sem vett komolyan, és így ez lett volna az a stílus, amiben természetesen újra elmesélte és végül megírta a történetet.

Azt hiszem, egy kis alázatos öniróniát is “láthatunk” (vagy kikövetkeztethetünk, akár úgy értette Tolkien, akár nem) Bilbóban – talán nem éppen “érezte”, hogy méltó lenne a történethez, ha nagyszabásúan mesélnék el; a legtöbbet, amit elért, valójában “szerencsével” (és/vagy a nézőpontodtól függően inkább “lopással”, mint “bátorsággal”) érte el. Tehát ha nevetségesen bolondos, önironikus módon meséli el a történetét, akkor elhárítja a vádakat, vagy azzal, hogy az egészet viccnek, tréfának állítja be… hogy nincsenek “nagyzási téveszméi”; ennek egy másodlagos aspektusa azután az, hogy a szülők megengedik, hogy az “őrült Bilbó bácsi” meséljen a gyerekeknek, mert az egész (elég nyilvánvalóan) nem “igaz”, és hagyják, hogy a gyerekek fantasztikus “bolondos” történeteket halljanak törpékről és trollokról, medvévé változott emberekről! (ahaha! Néha én is “csupaszodom” egy kicsit!) és manókról, akik a föld alatt élnek, és hordókon lovagolva menekülnek lefelé a folyón (HA!) és olyan városokba, amelyek tavakon léteznek (mintha!) és persze ijesztő sárkányokról, királyokról és csatákról és sasokról (HA HA HA!)… miért is jó móka ez az egész; tudod, amíg senki nem veszi komolyan.

Frodót ezzel szemben szándékosan egy sokkal “komolyabb” fiatalemberként jellemezték — tragikus múlttal és árvasággal, majd azzal, hogy árvaságra jutott, majd (társaihoz képest) egyedülállóan gazdag helyzetbe fogadták örökbe, fiatalkorában olyan tanuláshoz (és tanult emberekhez) jutott, ami a nevelő nagybátyjának nem adatott meg (legalábbis előrehaladott koráig és a jelleme formálódásáig) — így Frodó karaktere természetesen más lett volna…. (és aztán még inkább az a tragikus “veszteség”, hogy a nagybátyja éppen akkor távozott, amikor ő maga elérte a felnőttkort — magányos, gazdag árvát teremtve, aki hajlamos az elmélkedő és szemlélődő életre). Így az ebből fakadó világnézete sokkal komolyabb volt, és jóval kevésbé “bolondos”; és visszatérve nem volt egyedül a mesékkel (három társa volt, mind “nagy” páncélban, stb.), és nem volt kirekesztve a felnőttek társadalmából, mint valami “őrült bolond”, hanem inkább a közösség nagy tiszteletnek örvendő személye volt; valóban a Megye egyik “megmentője”, aki segített elűzni egy elnyomót és visszahozni a jólétet – így a történetbeli közönsége/olvasói, Bilbóval ellentétben, NEM a gyerekek, hanem inkább a közösség felnőttjei, akiket aggódva és komolyan érdekelt, hogy ő és társai mit tudnának mesélni nekik a nagyvilágról (egy Háborúról és egy Királyról, nem pedig valami ostoba sárkányos/törpe meséről).

És még ennek az egész bocsánatkérő/magyarázó “felállásnak” a “megalkotásában” is megmutatkozik szerintem az a zsenialitás, és az a fáradságos mód, ahogyan Tolkien valami sokkal grandiózusabbat ért el, mint amire bárki számíthatott volna.

KÖNYÖR!